Adventi gondolkodtató

Azon gondolkodom néhány napja, hogy mit is jelent igazán az advent. Jó, a hivatalos verziót én is tudom: Jézus második visszajövetelét várjuk (elméletileg). De mi volna hogyha tényleg viszajönne, és a Karácsonyt már nem is itt a Földön ünnepelnénk? Hiába disziteném a lakást a sok kis szines égövel, a karácsonyfát, hiába a sok sütés-fözés, nagytakaritás, ajándékvevés, nem hallgatnám a Jingle Bells-t és a karácsonyi dalokat, amitöl olyan jo, ünnepi hangulatom lesz. Milyen lenne a Karácsony mindezek nélkül? Vagy jön az elragadtatás, valami különös trombita hangot hallanánk, és sutty repülnénk a felhök között, és találkoznénk a Názáreti Jézussal, meglátnánk hogy néz ki, az átszurt kezeit, és a menyben imádnánk és dicsérnénk amiért vállalta hogy a Földünkre szülessen, és vállalta hogy nehéz körülmányek között éljen, sokszor meneküljön, és végül hogy helyettem megöljék. Ha tehetnéd melyik karácsonyt választanád? Ez nemcsak egy távoli, elképzelt jövö, hanem bármelyik pillanatban jelenné válhat.
Egy másik dolog ami nagyon foglalkoztat, hogy Jézus a menyaszonyát ragadja el, és viszi magával. Az IGAZI menyaszonyát. És akaratlanul is eszembe jutott amikor Emánuel menyaszonya voltam. Talán kapcsolatunk legszebb idöszaka volt. Emlékszem menyit tudtunk beszélgetni, sokszor órák hosszat, és mégis mikor elváltunk, azt éreztem : még, még akarok, olyan kevés volt. Minnél többet voltunk együtt, annál jobban beleszerettem. Volt hogy ugy hiányzott, hogy valósággal fájt. Menyire igyekeztem a kedvébe járni, kilesni a vágyait is, vagy másoktól kérdeztem, hogy mit szeret, hogy meglepetést készitsek neki. Nem volt fáradtság, idö, pénz, semmi nem volt csak ö. Ilyen a szerelem és azt hiszem minden menyaszony igy érez. De ha ezt Jézusra vonatkoztatom,hááááát..... Ugy látom magam, hogy a kapcsolatunk néha inkább egy olyan jóbarát kapcsolat. Pedig Jézus nem a "jóbarátait" viszi magával hanem a MENYASZONYÁT, aki szerelmes bele.
De minnél több idöt töltesz vele, annál jobban beleszeretsz majd.

szolgálat

"A kifelé irányulo munkát Istenért csak ugy végezhetem el, ha belsőleg Nálla vagyok. Ha nem tartózkodok az Ö jelenlétének relytett szentélyében, szolgálatomban rövidesen elernyedek.
Az emberekkel való érintkezés forgatagában és a szolgálattal járó izgalomban állandóan fenyeget a veszély, hogy elveszitjük Isten jelenlétének komolyságát és nyugalmát. Erre a leggondosabb éberséggel örködjünk.(...) Ha elnézzük, hogy munkánk az UR és szivünk közé furakodjék, akkor annak értéke kicsi lesz.(...)Krisztust hévvel, üdén és eröteljesen csak az tudja másoknak bemutatni, akinek lelke titkon Belöle táplálkozik. Enélkül lehet sikeres elöadást tartani, lelkesitö imát mondani, szép könyvet irni, vagy más hasonlo tevékenységet kifejteni, de nem Krisztusnak valoban szolgálni. Aki Rola másoknak bizonyságot akar tenni, annak elsösorban a saját lelkében Vele kell foglalkoznia.
Boldog az az ember, aki ilyen modon munkálkodik, bármi is legyen munkájának eredménye és szolgálatának fogadtatása. Mert ha szolgálata nem is tudná az általános figyelmet felkelteni, vagy nem tudna semmilyen láthato eredményt felmutatni, ö maga mégis Krisztusban boldogito pihenöhelyét és biztos osztályrészét leli, amelytöl senki sem foszthatja meg. Aki azomban csak szolgálatának gyümölcseit szemléli élvezettel és megittasul saját tevékenységétöl, vagy csak a neki szentelt figyelemben és az általános érdeklödésben gyönyörködik, olyan vas-csöhöz hasonlit, amely másokhoz elvezeti a vizet, de maga abbol csak a rozsdát tartja meg. Milyen sajnálatramélto áttapot ez! Pedig minden szolga állapota ilyen, aki többet törödik munkájával és annak eredményével, mint az URral és az Ö dicsöitésével. Szolgálatunkat csak akkor végezzük el helyesen, ha azt az UR lábainál kezdjük, folytatjuk és ott is fejezzük be."

Részlet: C. H. Mackintosh - Elmélkedések Mozes 2. könyvéröl